Mert a jelszó még mindig aventura

Egyenesen a jegyzetfüzetemből (vágatlan változat) 2012. IX. 15.

Ahhoz képest, hogy a málagai turisztikai tapasztalataimról akartam írni először, kénytelen vagyok azzal kezdeni, hogyha választanom kellene, hol akarok sorban állni: a TO-n vagy a repülőtéren, akkor a TO-t választanám. Igaz, ott se mindig tudja az ember, mi vár rá, de legalább kevésbé érzi magát elveszettnek. És van nála könyv.
Kevés felemelőbb dolog van annál, mint reggel fél hatkor arra kiérni a repülőtérre, hogy törölték a járatot, amellyel Barcelonába kellett volna mennem, hogy elérjem a tizenegy órakor induló amszterdami gépet. Egyórás sorbanállás után kiderült, hogy elromlott a repülő, engem pedig átraktak egy 9:25-ös barcelonai járatra, valamint egy 13:00-s amszterdamira. A vicc az egészben az, hogy idegesítőbb a check-in pultnál várakozni  egy baromi hosszú sorban, amely húszpercenként halad előre egy métert (és a jó ég tudja, miért, iszonyú benzinszag van), mint a légitársaság előtt, amikor fogalmam sem volt arról, mi van most és mi lesz. Ezt magyarázza meg valaki!
Mondjuk, én még mindig jobban jártam, mint azok a szerencsétlenek, akik Dél-Afrikába mentek, és a barcelonai gépet, amely odavitte volna őket szinte biztosan lekésik, így most összevissza telefonálgatnak, hogy valahogy haza tudjanak jutni. Ehhez képest nekem borzasztó szerencsém van.
Nem baj, a jelszó még mindig aventura.
Bár most legszívesebben hagynám a francba és elsírnám magam. (7:20 körül)

Dél-Afrika update: sikerült jegyet venniük egy másik járatra. Igaz, hogy első osztály, úgyhogy a dupla annyiba került, de így talán elérik a csatlakozást. (7:25)

Más: Mi jutott az előbb eszembe? "Minden nő, akit ismerek, odavan a kocsimért..." Pont ideillik, nem? (7:25)

Ez történt reggel fény nyolc előtt. Ekkor kerültem ugyanis sorra a check-in pultnál, és nagyon örültem, hogy tudok spanyolul, különben igencsak nadrágot kellett volna cserélnem, mert amint meglátták a jegyem, a pultosok elkezdtek egymással beszélgetni meg összevissza telefonálgatni. Mégpedig azért, mert az én pultosom észrevette, hogy ugyanaz a légitársaság, amellyel eredetileg is repültem volna, 10:40-kor indít egy közvetlen járatot Amszterdamba (hogy ezt annak idején miért nem vettük észre, nem tudom), és elkezdte szervezni, hogy tegyenek át arra a járatra, mert így mindenki jól jár, ugyanis 1. nekem nem kell átszállnom, és 2. azáltal, hogy a hétórás járatot törölték, az embereket a 9:25-ös barcelonai gépre kellett bezsúfolni, amelynek már eleve voltak utasai, így kétséges volt, hogy mindenki felfér. Viszont, hogy én az amszterdami géppel megyek, felszabadult még egy hely. Összességében jobban jártam így, az idegeskedést leszámítva.

Random: megy a díjugratás a tévében: Jon Clayton és a lova, MR DARCY.

Még egy random dolog: Tavi Lancelot = Lancelot of the Lake = Lancelot du Lac = Lanzarote de Lago. Lanzarote. Jesszus.
Kellett nekem belenézni a T. H. White-féle Once and Future King spanyol fordításába a könyvesboltban...
(9:30 körül)

Kiegészítés: Végül szombat este fél hét-hét között szerencsésen visszatértem a koliba. A csomagom nem veszett el és én is egyben vagyok.

A jelszó: Aventura, avagy hogyan vesztünk össze a Google-lel?

Szerencsésen megérkeztem Málagába, pontosabban az egyik elővárosába, La Cala de Moralba, de azt nem mondhatnám, hogy minden gond nélkül. Sikerült ugyanis egy kicsit eltévednem. Egy kicsit nagyon. Az egész a Google-lal kezdődött, mert nem ismerte fel az utcát, amelyet beírtam úticélnak(ez volt a calle Hermanos Álvarez Quintero, La Cala de Moral), úgyhogy beírtam még egyszer, ezúttal a La Cala de Moral nélkül, erre aztán kidobott egy útvonalat, és én örvendeztem vala neki.
Ez történt szombaton, vasárnap pedig a Google útmutatása alapján elmentem a Hermanos Álvarez Quintero utcára, ahol felhívtam a nyelviskolát, hogy megérkeztem. És itt kezdődtek a problémák.
- És mi van a környéken? - kérdezte a pasas. - Mit látsz?
- Egy játszóteret.
- Semmi templom, semmi étterem?
- Csak egy játszótér. Meg a szomszéd utcában egy hangszerbolt.
- Ööö... oké.
Ekkor derült ki, hogy az utcát eltaláltam, csak a települést nem: ugyanis a Google a malagai Hermanos Álvarez Quintero utcára küldött, nem pedig a cala de moral-i Hermanos Álvarez Quintero utcára. Azt hiszem, most egy darabig nem leszünk barátok.
Szóval visszabuszoztam a városközpontba, ahol megkerestem azt a buszt, amely végül is elhozott idáig. Kellemes esti városnézés Málagában, bőrönddel. Mert úgy az igazi. Nem baj, mondtam, a jelszó mostantól aventura. Szerintem teljesen helyénvaló azok után, hogy reggel kilenc óta úton voltam. És csak még helyénvalóbbnak éreztem, amikor kiderült, hogy az ágy a szekrényben van. Vagyis ha kinyitom a szekrényt, lejön az ágy.
A nyelviskola körülbelül tíz percre van az apartmantól, és ha ott(vagyis itt, mert most a nyelviskolában vagyok) kinézek az ablakon, akkor látom a tengert. A tanárok nagyon rendesek, viszont más diákok nem nagyon vannak, ami nagy kár. Ami még furcsa: szabadon repkednek a papagájok. Pedig nem is őshonosak, csak vagy ötven éve nagy divat volt papagájt tartani, mert az olyan szép, azonban az emberek egy idő után nehezen viselték, hogy a madarak reggeltől estig rikoltoznak, ezért szabadon engedték őket, a papagájok pedig szépen letelepedtek Spanyolországban. Ma is itt voltak az ablak alatt egész nap.
Ja, igen: az apartmanban nincs internet, csak a nyelviskolában, szóval ha nem láttok skype-on, akkor sem tűntem el.

A Toast To Tomorrow

Ma délután tartották a hivatalos évnyitót az egyetemen, és nagyon szokatlannak találtam, ugyanis az első dolog, ami feltűnt, amikor befordultunk az egyetem utcájára, egy színpad volt, amelyen egy helyi együttes pakolászott. Az italoskocsit csak ezután vettem észre. Bezony, a diákok sörrel a kezükben várták a rektor beszédét, amelyet aztán pezsgőre cseréltek, amint a fentebb említett személy és kísérete megjelent az erkélyen, a lépcsőre pedig felsorakoztak a különböző egyetemi diákcsoportok képviselői öltönyben és nyakkendőben. Rajtuk kívül egyetlen diák sem viselt ünneplőt.

A zene egyszer csak elhallgatott, és akkor a rektor felemelte a pezsgőspoharát, hogy tósztot mondjon, mire a lent összegyűltek is emelték poharukat, majd együtt ittak az új tanévre. Ezt követően az egyetem kórusának közreműködésével elénekelték az egyetem himnuszát(a hollandok legalábbis; mi külföldiek csak néztünk), aztán visszajött az előző együttes, és elkezdődött a parti.
Ezen nagyon meglepődtem, de tetszett a dolog! :)
Ja, és azért lett a bejegyzés címe "A Toast To Tomorrow," mert a tósztról eszembe jutott, ez a Blackmore's Night-szám:

Jelentem: beköltöztem!

Igen, most már van szobám. Csütörtökön kaptam az e-mailt a Housing Office-tól, amely egy olyan ügynökség, amely kifejezetten külföldi diákoknak keres szállást. Az ő várólistájukon voltam, és már teljesen letettem arról, hogy kolis leszek, hiszen mindenütt azt írták ki, hogy tele vannak, erre jön az e-mail, hogy találtak nekem szobát. Úgyhogy ma be is költöztem.
Vasárnap éjszaka értem Hollandiába - igen, vasárnap, mert én szerencsétlen elnéztem az időpontot, és 25-e helyett 26-ára szólt a jegyem -, ahol életem első(és remélem, az utolsó) éjszakáját töltöttem egy repülőtéren. Nem volt valami kellemes, főleg miután a könyveimet a reptéren kellett hagynom, mert túlsúlyos volt a kézipoggyászom, és mást nem tudtam kiszedni a bőröndömből. :( Egyedül a holland társalgási zsebkönyv volt nálam, így azt olvasgattam, de nem sok mindent sikerült felfognom belőle, bár ez szerintem annak is betudható, hogy éjjel fél egykor vettem elő.

Hétfőn érkeztem meg Buinenbe, egy észak-hollandiai faluba, kábé egy órára Groningentől, ahol ellakhattam addig, amíg nem találok szállást a városban. Amennyi választ az internetes szálláskereső oldalakon kaptam, annak alapján nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar sikerül. Jól éreztem magam Buinenben, kellemes hely, és mivel csak Borgerből, a szomszéd faluból ment busz Groningenbe, odáig biciklivel mentem, így sikeresen visszaszoktam a két keréken való közlekedéshez. Igaz, itt Groningenben más lesz, mert Borger és Buinen között nem kellett az embereket kerülgetni, a belvárosban viszont keverednek a gyalogosok a biciklisekkel, és mindenki összevissza megy. Mármint van járda is, meg kerékpárút is, de ha jó idő van, akkor az összes kávéház meg bár kipakol az utcára, és teljesen elfoglalják a járdát. Ám ez úgy tűnik, a hollandoknál megszokott dolog, mert mióta itt vagyok, még egyetlen biciklis balesetet sem láttam.

Kedden találkoztam a mentorommal, aki körbevezetett engem meg a másik mentoráltját, aki szintén az ELTÉ-ről jött, csak már MA-s a belvárosban: megmutatta, hol van az egyetem, a könyvtár, valamint hogy hol árusítja ki a rendőrség a tilosban parkolt és talált bicikliket minden hónap második péntekén.
Szerdán tartották a külföldi diákok évnyitóját, amely előtt örömmel konstatáltam, hogy sikerült elsőre odatalálnom az egyetemhez, és úgy, hogy közben csak egyszer néztem a térképre. De folyamatosan.
Nem, tényleg sikerült minden gond nélkül odatalálnom.

Délután volt a kari évnyitó, amikor is körbevezettek minket az ottani BTK-n, úgyhogy elviekben már tudjuk, merre van a könyvtár, a jegyzetbolt, satöbbi, gyakorlatilag viszont biztos vagyok benne, hogy el fogom téveszteni párszor, és esetleg merő véletlenségből angol nyelvészet helyett római jog előadásra ülök be.
Pénteken kicsit bicikliztem Buinen környékén, és persze, hogy akkor kezdett el szakadni az eső, és be kellett húzódnom egy menedékházba, ahol már volt egy idősebb holland házaspár. Olyan rossz volt, mert próbáltunk volna kommunikálni egymással, de én nem tudtam hollandul, ők meg nem tudtak angolul, így az interakció sajnos nem jöhetett létre. :(












 Errefelé bicikliztem pénteken

Tegnap óta pedig itt lakom a koliban, amely egy régi kórház nővérszállója volt valamikor. A kórházat nemrég bontották le, és még mindig folyik a romok eltakarítása. Ennek köszönhetően az ablakomból csak egy teheratók által összejárkált földdarabot látok. Meg a B-épületet.

Eddig itt laktam

Most így néz ki a szobám

Ezt látom az ablakból